Olyan régen nem írtam, azt se tudom hol is kezdjem. Válás, sok költözködés, az albérletnek nevezett csótányfészek, és családi perpatvarok után most végre nehézségek közt,de  nyugalomban élünk elég szűken, de jó helyen vagyunk. Mondhatnám újra otthon, hisz hátulgombolós koromban ugyanebben a házban majszoltam a kiflisarkot és fedeztem fel a nagyvilágot. Most lánykáim is végre élvezhetik a kertes ház előnyeit, a medencét a kert végében és persze a közös udvart a papával, dédnagymamával, kutya, macska, bográcspartik. Szeretik az új óvódát, mely már a harmadik nekik, de örülnek, hogy találkoznak olyan óvónénikkel és dadusokkal, akik annak idején engem terelgettek az udvaron, és tanítottak a cipőkötés fortélyaira.

Szóval itt élünk most, gyermekkorom színhelyén, nem annyira gyermekkorom szerelmével, akivel már több mint három éve boldogítjuk egymást. Már csak azt kell kitalálni, idén hova tesszük majd a karácsonyfát, mert a helyét idén a kiságy foglalja majd el. December 22-re jelentkezett be a gólya egy előreláthatóan óriás bébivel, mert ultrahang szerint a 17. héten 19 hetes babák méreteivel vetekszik.  Szóval most nagy a várakozás, anya szenved a melegben, a csajok boldogan és türelmetlenül várják hogy összepuszilgathassák. Beszélnek hozzá, puszilgatják a pocakomat és faggatnak mi hogyan miert és mikor már végre? De még addig sok idő van...